Oracsbitu 32 - 5. nap, július 21. csütörtök
Kolozsvár - Szék (46 km)
Az éjszakát a csillagda különböző helyiségeiben töltöttük, ami némi rémületet okozott a reggel benyitó takarítónéninek. Az intézet dolgozói is csodálozhattak kicsit mikor az udvaron a kupolalépcső alatt reggeli piknikezésbe kezdtünk, köszönhetően Enikő frissen vásárolt helyi finomságainak, de különösebb megrökönyödést nem mutattak - sajnos nagyon szót sem tudtunk velük váltani románul.
E napi célunk Szék volt, így hát elindultunk kelet felé ki a városból a Szamos és a vasút mentén. Ebben az irányban jó hosszú Kolozsvár, és miután kiértünk, Dezmér felé menvén elég érdekes vidéken keresztül vezetett utunk, amelyen igyekeztünk megállás és lassítás nélkül áthajtani. Sűrűn lakott, dobozokból, deszkákból összetákolt nyomornegyed volt ez a javából, olyasféle, amit leginkább csak filmeken láttunk eddig.
Apahida után Zsuk felé felkapaszkodva a hegyoldalba egy ideig egy ál-bicikliúton tekertünk, amit állítólag már két éve átadtak, csak éppen egyszer csak elfogyott. Bizonyára EU-s pénzből épült, láttunk már ilyet Horvátországban is, de a határ innenső oldalán is akad rá példa. Ezután egy irdatlan hosszú poros földút féleségen értünk be Bonchidára (akkor még nem tudtuk, hogy másnap ezt az élményt megismételjük). Természetesen szerettük volna megnézni a bonchidai Bánffy kastélyt, amely évszázadokon át Erdély egyik legnagyobb és legszebb főúri kastélya volt - az erdélyi Versailles. Persze ma már romokban hever, a háború és a kommunizmus gondoskodásának eredményeképp, de mai formájában is impozáns látvány - lenne. Minket viszont feketeruhás gorillák nem engedtek be, hiába próbálkoztunk átszivárogni rajtuk. Mint utóbb kiderült, (állítólag) az akkoriban ott rendezett Electric Castle rockfesztivál felszerelését őrizték. (Micsoda hülye ötlet...)
Szék köztudottan elzárt, nehezen megközelíthető település - ennek köszönhető, hogy oly sok mindent megőrzött hagyományaiból az osztrák-török-tatár-román invázió ellenére. Mi a legrövidebb utat választottuk, Bonchida felől. Ez távolságban tényleg az volt, leszámítva, hogy át kellett menni a hegyen biciklistől a gyalogösvényen. Kicsit kiköptük a belünket (hol volt már ekkor a két nappal azelőtti kellemes hideg...), de a tetőre felérés mindenért kárpótolt! A gyönyörű kopár mezőségi tájban alattunk terült el Szék faluja. A legurulás sem ment simán a susnyáson át (volt, akit a rázós út teljesen tropára tett), de végülis megérkeztünk a gyönyörúen rendezett Szék központjába, a református templomhoz. Nemsokára a szállásunkat is megtaláltuk - errefelé már elég iparszerű a turizmus), a Viczei Szállót. Megcsodáltuk a szépen berendezett szobákat és a kilátást az erkélyről, pálinkát és jó vacsorát kaptunk, majd sétáltunk még egyet a késő esti kihalt faluban, csillagfényben.
Fotók: Dolánszky György, Oláh János, Spányi Péter, Tepliczky István.