Oracsbitu 41 - 3. nap, kedd: Topolya - Óbecse
Topolyáról délkelet felé vettük az irányt. Először kereszteztük a Budapest-Belgrád autópályát, a két oldalán gyönyörű már learatott arany búzatáblákkal és bálákkal, utána a szép nevű (de nem annyira szép) Istenáldásán, majd az egzotikus Brazilián keresztül. Újabb táblafényképezés - elvégre az ember nem minden nap jár a futball hazájában. Valójában az elnevezés onnan ered, hogy a terület gazdája a szolgálóinak itt apró földeket adott, hogy hogy ne hagyják el a birtokot, ne vándoroljanak ki a tengeren túlra. A kommunizmusban Bagremovonak (Akácos) nevezték, mert a Brazília nem volt akkor épp menő. A szerb neve ma is ez.
Jobbra tekintve a távolban egy kis időre feltűntek az Újvidéken túli Fruska Gora (Tarcal hegység) magaslatai - de mi nem arra tartottunk, hanem a Mihály által javasolt Bogdán kastélyhoz - ami egy ideje Dvorac Fantast névre hallgat(ott). A múlt század elején egy gazdag hóbortos szerb építette, az utóbbi időben pedig szállodának és vendéglőnek hirdették. Állítólag a tornyából csodálatos kilátás nyílik az alföldi tájra. A főútról letérve kellett keresni, de semmi tábla nem volt - akkor még nem értettük, miért. Igen siettünk, mert a vihar fekete fellegei már felettünk voltak, de a kastélyt alig találtuk meg a magas fák közt. Amikor viszont ráleltünk, nagy csalódás ért minket, mert a gigantikus építmény és melléképületei teljesen elhagyatottan árválkodtak - mint egy atomtámadás után. Az ajtón még volt egy tábla a nyitvatartásról. de dehol senki nem volt, még őrök se. Állítólag a szálloda csődbe ment, az aktuális tulajdonos pedig otthagyta ebek harmincadjára. Maga a kastély le volt lakatolva, de mivel akkor már esni kezdett, keresnünk kellett egy menedéket. Az egyik mellékházikó nyitva volt, bent óriási hűtőszekrények, tányérok, evőeszközök - ez lehetett az élelmiszerek és a vendéglő raktára. Még a villanyt is fel tudtuk kapcsolni - a látvány persze elég lehangoló volt, de jobb, mint kint megázni. Vagy másfél órát voltunk bent, ami után úgy döntöttünk, hogy nem várunk többet és továbbindulunk. A hidegfront első nagyobb hulláma vonult át, aminek aztán másnap ittuk meg az igazi levét.
Szerencsére a szellemkastélytól egy nyílegyenes keskeny aszfaltút vezetett Óbecsére, az eső is épp elállt, így kellemesen begurultunk a városba. Pontosabban csak a széléig, mert ott találtunk egy egykori igazi szélmalomból átalakított vendéglőt Don Quijote néven. (Régen sok szélmalom forgott itt a vidéken.) Meg is ebédeltünk itt, nagyon jót. Mivel hétköznap délután volt, rajtunk kívül nem is volt senki.
Még bőven időben megérkeztünk Óbecsére a szállásunkra, de az ég továbbra is elég vésztjósló volt, így nem mentünk várost nézni. A Villa Via nevű fogadóban laktunk - ennek is volt étterme, és több szoba erkélye az udvarra nézett, ahol a bringák remekül elfértek, de a fő attrakció az udvaron levő fekete vizű medence volt. Elég ijesztő színe volt, de állítólag gyógyhatású. A fürdőzést kedvelő tagság természetesen ott kötött ki, és ki se jött órákig, miközben újból elkezdett zuhogni. Estére azért csak kibújtak, és boroztunk egy jót.
Táv: 48 km
Fotók: Dinnyés Lajos, Oláh János, Spányi Péter, Tepliczky István.