Oracsbitu 41 - 4. nap, szerda: Óbecse - Kisorosz
Ezen a napon "központi" reggelink volt a szállodában, egy szintén itt lakó román ifi futballcsapattal osztozva. Ezután elkezdtünk tanakodni, hogy elinduljunk-e, mert az eső nem akart elállni, és a tudományos előrejelzések sem voltak túl bíztatóak. Azonban mégsem akartunk tovább itt dekkolni, ezért egy idő után útra keltünk. Először bepótoltuk az elmaradt városnézést - legalábbis jelképesen az óriási főtéren, ahol a magyar és a szerb templom néz szembe egymással. Sajnos a katolikus templom itt is zárva volt, de az ortodox nyitva, így ide mentünk be - szépek voltak bent az ikonok.
Óbecsének van még egy látnivalója, de ez a városon kívül van: az egykori Ferenc csatorna zsilipje. A Dunát a Tiszával összekötő csatornarendszert még a XVIII. században kezdték el kiásni és 1802-ben nyílt meg, Több mint, 200 km-el lerövidítette a Szeged-Pest közti hajóutat, és ezen szállították az értékes bánáti búzát a Tiszán majd a Dunán fel a pesti és a bécsi piacra. Zsilipjei Bezdánnál és Óbecsénél ma is állnak. Az óbecsei zsilip az 1900-as évek elején készült el, és valóságos műszaki csoda volt, az első ilyen villannyal hajtott szerkezet, ma is impozáns. Sétáltunk mellette egy kicsit a gáton, és kerestük az óriási táblán jelzett bicikliutat - ami persze nem volt (láttunk már ilyet máshol is). Végül is a főútra kellett felmennünk, hogy óriási kanyart téve elérjük a Tisza hidat, ami Törökbecse (azaz a Bácskából a Bánát felé) vezet. Mikorra odaértünk, már igen pocsék idő volt és rendesen esett, de azért a jóval nagyobb Tisza zsilipet is megnéztük (alacsony vízállásnál ez duzzasztja vissza a Tiszát Szegednél, de még a Marost is), majd gyorsan átgurultunk Törökbecsére. Itt túl sokat nem tudtunk csinálni, csak fagyizni-sörözni egy kicsit.
Innen a következő város Nagykikinda volt 40 km-re, közte egyetlen faluval félúton. Felmerült, hogy lenne egy vonat délután, amivel szárazon meg lehetne úszni, de továbbindultunk - mivel ez mégis csak egy biciklitúra. A faluban megálltunk egy kicsit száradni, majd egy újabb óra múlva végre beértünk Nagykikindára. Itt sem akartunk időzni, mert tovább erősödött az eső, és rájöttünk, hogy innen még nem 8, hanem 13 km aznapi célunk. Végre célegyenesbe kerültünk, de az igazi nagy elázás itt ért minket. Ekkorra már mindegyikünk ronggyá ázott, aki nem autóban volt. Nagy sokára, már majdnem a román határnál, megtaláltuk Kisoroszt (másik nevén Torontáloroszit), ahol a Faluházat kellett keresnünk (akárcsak az előző nap, a Petőfi utcában). Meglehetősen nagy volt a falu, többségében szerb lakossággal, és csak jó sokára értünk oda - de sikerült.
Volt ott egy nagy fedeles hodály, oda bújtunk be a biciklikkel, mikor megjelent házigazdánk, Talpai Sándor. Azzal fogadott, hogy sajnos a szobákat kiadták, ezért csak itt tudunk majd aludni a hidegben. Persze ez csak vicc volt, a valódi szállásunk nagyon is jó volt, egy gyönyörűen megcsinált sok szobás új épületben. A faluház nem is egyetlen ház, hanem egy nagy parkban elterülő épületegyüttes, természetesen valódi régi parasztházakkal, fazekas és szőttes műhellyel, tóval, fedett közösségi helyiséggel. Miközben pálinkája mellett melegedtünk, Sándor elmesélte a kisoroszi Faluház létrehozásának több mint húszéves történetét, a küzdelmeket, a hol elnyert, hol elvesztett pályázatokat, és a helyi magyar nyelvű oktatásért való harcait a nagyurakkal. Elsősorban az itteni és a környékbéli magyarság életét kívánja bemutatni és rendezvényeiknek, táboraiknak helyt adni, de nagyobb ünnepeiken, lakodalmaikon sokszor a szerb lakosság is eljön ide. Hosszasan beszélgettünk, miközben a teljesen elázott cuccainkat teregettük szerteszéjjel.
Táv: 68 km
Fotók: Dinnyés Lajos, Oláh János, Spányi Péter, Tepliczky István.